Jártam Déván, úgy két éve.
Nyár volt, s megálltunk hazafelé. Ott, ahol a hőségben megpihenhet az ember. Szeretettel, természetességgel vették. Hisz ott mindig van látogató. Ki érdeklődik,mit segíthetne, mások hoznak valamit, mi is így tettünk. A konyhán kérdeztük meg, hová vihetnénk. Az ebédlő egyszerű, hétköznapi. Mégis különleges, mert egy feliratot olvashatunk a falára írva, ha jól emlékszem, így szólt: Az ételt nem szeretni kell, hanem megenni.
Gyerekkoromban a nagymamám, ha nem szerettem valamit, ami igen gyakran előfordult, azt mondta: Ödd mög, sok országban éhösek a gyerökök. Felnőttként Déváról hoztam haza azt, amit ő is Erdélyből hozott, fogadjam el, amit kapok, ne válogassak.
Aznap Déván az udvaron, a fa alatt ült két felnőtt ember. Egy idősebb, őszes halántékú és egy fiatalabb, s két fiúcska. A középkorú férfi kezében egy kis trombita volt, egyik billentyűjét igazgatta. A kisebbik gyermek-úgy ötéves forma lehetett-csendben nézte, mit csinál. A nagyobb folyton kérdezett, hallani nem lehetett, mit, de látni, milyen izgatott, azt igen. Csendben válaszolgatott neki az öregebb. Mikor elkészült a javítás,megfújhatta. Jól ment, hangja is volt…nem először próbálta, az látszott. Még beszéltek, biztatták a legénykét, majd indulni kezdtek. Tovább, a többi otthonba, mint nyaranta szokták. Apa és fia, akik Szegedről az Egyetem Rézfúvós Tanszékéről indulva végiglátogatják a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonait, zenét, hangszereket visznek pár napra a gyerekek életébe.
A búcsúzkodás rövid volt, a két kisfiú integetett. A kis trombitás arcán boldog mosoly és öntudatos tekintetében ragyogás. Szorította az ütött-kopott kis trombitát…majd sarkon fordult, fújni kezdte. Kocogott mellette a kicsi.

„Házat belülről épít az ember,
hajléka az a benne élő léleknek is,
nemcsak a testnek.
Mert az ember itt csak látogató,
lakni jött a Földre.
Első otthona, háza a teste maga,
mely belül csupa kép,
dombok és utak,
havazások és meleg otthonok képei,
melyeknek falán a tükrök
– még ha nem is tud róla –
elődök szobáit mutatják, s utódokét.
Sem a holtaknak,
sem az eljövendőknek nem mindegy,
hogy ha egy otthon megépül
a két kezünk munkájával,
keservesen, mit mutatnak ezek a tükrök.
Hogy kik voltunk,
átvettük-e az előttünk járóktól ami jó,
s volt-e erőnk magunknak,
a belőlünk soha ki nem pusztítható
tiszta gyermeki fénynek -
otthont építeni.”

Makovecz Imre

Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.
Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk.

Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.”

(Müller Péter: Szeretetkönyv)